Történelmi és vallási elmélkedések, némi filozófiai színezettel

A mai estén egy régóta várt történelmi filmhez sikerült hozzájutnom, az Agorához. Eleinte úgy véltem, ez is egy a sok amerikaiak által szimpatikusnak vélt nézetből megközelített film lesz (mint a Nagy Sándor vagy a Trója), de alaposan megleptek. Kezdve ott, hogy a film spanyol-máltai alkotás, és mindössze a színészgárdában nyilvánul meg mindössze az amerikai hatás.

De hogy miért indítottam ilyen hatáskeltő címmel, ha csak egy filmélményt igyekszem megosztani a kedves olvasóval? Mert a film felénél olyan komoly kérdések merültek fel bennem, amelyek már egy ideje ott motoszkáltak a fejemben, de most, a film hatására szinte elözönlötték a gondolataimat és nem tudok gátat szabni nekik, hacsak nem írom ki magamból a benyomásaimat a címben említett pontokról.

A film története pár szóval: Hypathia, a fiatal, csinos és rettentően okos nő megteremti az eszményi feminista nőideált az 4. századi Egyiptomban, az önfejű férfiak pedig ezt nem nézik jó szemmel és meggyilkolják. Nagyon lesarkítva ennyi a sztori. De amit maga mögött rejt, az hihetetlen. Vallási csatározásokat kezdetben a pogányok és a keresztények, majd a keresztények és a zsidók között. A mai történelemtudomány számára a hihetetlenül értékes alexandriai könyvtár pusztulását (ami a filmben rossz időpontban szerepel, mert a végső pusztulásra később került sor). Emellett pedig a korabeli császárok kénye-kedvének kitett emberi sorsokról is szól a film.

Szóval mi indította meg bennem ezt a hihetetlen gondolatáramlatot? Az egyházellenességem, ami már elsőéves egyetemista koromtól végigkísér, és a mai napon betetőzött. Ha őszintén visszatekintünk a történelem zivataros századaiba, hamar rájöhetünk, hogy az egyház hatalmának legstabilabb időszaka volt a történelem legsötétebb kora. Soha nem volt annyi háború, mint a középkorban, soha nem küldtek annyi embert a halálba vallási okok miatt (a XX. századot és Hitlert leszámítva), mint az eretnekség virágkorában. Aki az útjában állt a klérusnak, bármilyen okból kifolyólag, arra rásütötték a bélyeget és megsütötték az emberek szeme láttára, így bizonyítva: így jár mindenki, aki szembe mer szállni velünk. Ha az egyházon múlt volna, még ma is csuhában hajlonganánk és hallgatnánk a papok értelmetlen latin mormogását, ha nem jött volna a megmentő, Luther, aki végre felnyitotta az emberek szemét és rávilágított a papok „bort iszik és vizet prédikál” elvére. Ettől kezdve megtört az egyház hegemóniája, nem szabhattak gátat a tudomány fejlődésének (mely korábban elengedhetetlen volt számukra). Tehát elég sötét véleménnyel voltam már korábban is az egyházról (keresztény létemre), azonban nem Istenről vagy Jézusról. Maximálisan hiszem, hogy ők segítik a munkánkat, az életünket, mindössze annyit mondanék, hogy a földi helytartóik borzalmas munkát végeztek.

Volt egy fiktív jelenete a filmnek, melyet Németh György professzor biztosan megsiratott volna: az alexandriai könyvtár felégetése. Azonban majdnem teljesen biztos vagyok benne, hogy a keresztények keze is benne van abban, hogy az ókori tudományok ezen kincsesládája teljesen elpusztult. Ahogy láttam a „jó keresztények” rohamát, ahogy halomba hordták össze a gondosan elkészített és rendszerezett papiruszokat és meggyújtják őket, legszívesebben kezüket és lábukat törtem volna, és akkor az semmi lett volna az utókor kínjához képest, amiért soha nem juthattunk hozzá ezekhez a felbecsülhetetlen értékű iratokhoz.

A másik problémám a hihetetlen önfejűség, bigott katolicizmus, ami végigkísérte a történelmet. Ebben a filmben ez úgy jelent meg, hogy az első óra arról szólt, ahogy a katolikusok (akik alig 100 éve még üldözött népség voltak), folyamatosan „cinkelik” a pogányokat. Fennhangon ócsárolják az isteneiket, étellel-ÉTELLEL dobálják a szobrokat (ezt főleg azért emeltem ki, mert a férfi főhős Davus csatlakozása a katolikusokhoz egy fontos momentuma a filmnek, és a gazdáinak vett ételt osztja szét az ÉHEZŐK között…). Tehát a film elején a katolikusok a zsidókkal összefogva szállnak szembe a pogányokkal, és győznek: a katolikus császár engedélyt ad nekik a városi könyvtár birtoklásához (vagyis lerombolásához), sőt a katolikus lesz a kötelező államvallás. Miután ezt sikeresen elérték, békében élhetnének a katolikus vallásba belekényszerített pogányokkal, többet akarnak. Ugyebár „sokat akar a szarka…” de a befejezés itt nem találó, ugyanis a zsidók elleni fellépésben, mit fellépés MÉSZÁRLÁS megint az ő malmukra hajtja a vizet, az élve maradt zsidók tömegével hagyják el Alexandriát. Kérdem én, mi ez, ha nem pofátlanul arrogáns viselkedés? Tisztában vagyok vele, hogy a film jórésze fikció, de alaposan rávilágít arra a problémára, amely az én fantáziámat is megragadta már párszor.

A végkifejlet pedig egy igazi, eretnek-történet. Minden nyomósabb ok nélkül (miért sertepertél egy nő a prefektus körül?) boszorkánynak nevezi a püspök Hypathiát, és az ostoba nép az ostoba vezetőjük szavára adva brutális kegyetlenséggel kivégzi a nőt. Ugye a „szeresd felebarátodat” kifejezés ekkor még nem volt sikkes… Ahogy a „gyermekek hadjáratát” is a Szentszék szemére lehetne vetni: hogy lehettek ennyire ostobák, hogy gyerekeket küldtek a Szentföld felmentésére? És hogy lehettek olyan ostobák a szülők, hogy ezt engedték? Nem, nem ostobák voltak, hanem megfélemlítettek és a mennyország ígéretével kábították őket.

Írásom végeztével megállapíthatom, hogy immár biztos, hogy a pokolra jutok. De továbbra is imádkozom minden este, hátha megkönyörülnek rajtam, hiszen nem a fenti világgal van problémám, hanem a sajátunkkal.

És mégvalami: írásomból világosan kitűnik, hogy ha én választhattam volna vallást magamnak, akkor tutira lutheránus lettem volna…